Andreas Fogarasi: Kyiv, Brussels, Budapest

2023 szeptember 12 – november 10

Itt volt / van / lesz a város. Vagyunk lakói.

Az urbanisztika – úgy, mint a városi épített környezettel való foglalkozás, köztérszervezés, középítészet, közpénz, közemlékezet, közízlés és közélet helye – egyértelműen közügy. Ezt nem is kell magyarázni. De azt, hogy mi a közügy pontos tárgya, az már nem ennyire egyértelmű. Kiváltképp, ha olyan folyton változó kategóriákra gondolunk, mint például a kulturális kánon alakulása: mikor mit tartunk figyelemre, archiválásra, védelemre méltónak.

Az utópisztikus, humanista elméletekre alapozó modern építészet renoméja globálisan hanyatlik. A pár éve felbukkanó brutalizmus-fan Instagram fiókokon túl egyre több olyan hang kap platformot, amely az alapvető geometriai formák köré dísztelen fémből, monokróm betonból és fényből épített egységeket konkrétan disztópikusnak és emberellenesnek bélyegzik. Nincsen ez máshogy az egykori keleti blokk országaiban sem, ahol a modernizmustól való idegenkedést az államszocialista múlt öröksége súlyosbítja. A korszak kollektív transzgenerációs pszichotraumatikus nyomai meghatározzák azt, ahogyan az államszocializmus kulturális hagyatékáról gondolkozunk. A régió a nyugati hegemóniába való harmincéves re/integrációs törekvésének szerves része az államszocialista korszak és minden kulturális lenyomatának kiutasítása a nemzeti kulturális kánonból, a nemzeti kulturális identitásból.

Ezt az érdektelenséget és elutasítást hangosítja fel, és fordítja aktív politikai programmá a 2010 óta regnáló FIDESZ kormány. Már sokan sokszor elemezték, hogy a magyar kultúra és emlékezetpolitika irányított fősodrát egyfajta szelektív múltba révedés jellemzi, amely egy elképzelt múlt bizonyos szakaszaira irányul. Miközben a történelmi folytonosság megszakítására helyezi a hangsúlyt, a közösségi emlékezetet szakítja meg, amikor egyes periódusokat és kulturális örökségüket kitaszítja abból. Egy egész korszak kerül kívül a múlton és a jelenen. Emlékeit fizikailag semmisítjük meg vagy dobjuk az enyészetnek. Ennek a működésnek példáit láthatjuk a modernista építészettel való bánásmódban is.

Pedig a modern építészet a 20. század meghatározó művészeti ága időben, térben és ideológiában messze túlmutat az egykori szocialista államhatalom keretein.  A 20. század elejére, az iparosodással és a városok növekedésével megugrott az ipari, lakó és középületekre való igény. Ezt kihasználva, a hagyományos szerkezeti követelményektől megszabadulva az építészek kísérleti anyagokat és újszerű építési technikákat alkalmaztak, hogy innovatív formákat és az építészet új filozófiai megközelítéseit hozzák létre.

Az építészeti szakemberek konzekvensen érvelnek a modernista építészet megőrzése és védelme mellet, de csak a politikai és civil laikusok süket füleire találnak. A magyarok nem kedvelik a modernista épületeket. Közepes grafikákkal pingálják ki, képekkel takarják el őket. Lebontják, helyükre egy sosem volt világ homlokzatait állítják. Revizionista és purista lázálmokat kergetve, a város egységes képével érvelve rombolják egy eszme materiális megmutatkozásait. Ezzel a tendenciával nem is lehet feltétlenül érvekkel ellenállni. Az érveket materializálni kell, élményt előállítani, amely érzékletesen tárja a közönség elé azt a kulturális logikát, amelyet nem a korízlés és a politika igényei alakítanak, hanem a más korszakok kiemelkedő teljesítményeinek felismerésére, védelmére és diszkurzívvá tételére való törekvés.

Andreas Fogarasi munkái ezen élmény megteremtésére tett kísérletek. Ezt a törekvést láthattuk már a 2007-es Velencei Biennálén bemutatott Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című projektjében, amelyben a rendszerváltás után kiüresedett kultúrházakon keresztül a helyek szellemének, a terek kulturális jelenlétének változásával avagy megszűnésével foglalkozott. A jelen kiállításon bemutatott munkáiban ezt a programot követve, Fogarasi ismét változatosan közelíti meg a kulturális emlékezet és az kanonizáció folyamatait: a modern építészet a kurrens kulturális kánon peremére szorult emlékeit időben és nemzetközi összefüggéseiben mutatja meg.

A kiállítás fókuszában álló Sights című térképgyűjteményen egyszerű turistatérképek válnak a változó kulturális valóságok materiális lenyomatává. Fogarasi Belgiumtól Japánig válogatott olyan régi és új kiadványokból, amelyeken megjelennek az adott város építészeti látványosságai. A térképekből kiemelkedő kis sematikus épületmásokat Fogarasi grafikai környezetüktől megszabadítva vaktérképekre helyezte át. A vizuális redukció eredménye, hogy már csak azok az épületek másai maradnak előttünk, amelyeket a Zeitgeist, nemzeti kulturális trendek és értékrendek, nemzeti identitások, politikai ideológiák mátrixában a hajdani szerkesztők kiemelt jelentőségű kulturális terméknek tartottak. A különböző korokból és országokból álló sorozat többrétű összehasonlítási lehetőséget kínálnak, ugyanakkor a néző saját tapasztalataira is hatnak. Budapest 1970-es térképére nézve, még ha felismerjük is a megjelölt épületeket, biztosan nem ezek azok a látnivalók, ahova elküldenénk külföldi barátainkat. Ami egykoron a város büszkesége volt, most a lét kényszerű jelenlétét hordozza. De nem csak a lokális idővonalak miatt érdekesek ezek a térképek, hanem mert időn és téren keresztül állít párhuzamokat korok és országok között. A rombolás barbárságának különböző példáit idézi meg egymás mellett Hirosima, Kijiv és Budapest képe. Valahol idegen kormányok, hadseregek bombái pusztítanak, máshol pedig a belpolitikai arrogancia és a kulturális közöny.

Az absztrakt történetmesélés tovább folytatódik a Budapest, Stripped című sorozat darabjain. A konstruktivista szobor és a found object határán mozgó művekhez, Fogarasi köztér és épületrekonstrukciók egymást váltó burkolati elemeit fűzi szoros csomagokba. Régi és új térkő, ablakok, homlokzati elemek, metrómegállók csempéi érzékletesen mesélnek az anyag, forma, szín, méret és minőség nyelvén, a megvalósult építészeti kivitelezésen keresztül a múlt és a jelen kulturális valóságáról.

A padok hangulati elemek. Rá lehet ülni.

Benedek Kata

Andreas Fogarasi (1977) Bécsben él és dolgozik, de a hazai művészeti színtéren is folyamatosan jelen van, művészetében dokumentarista és szobrászati stratégiákat ötvöz. A bemutatás, a köztéren megjelenő hatalmi viszonyok és az identitás problematikáját, valamint a kultúra és a kollektív emlékezet viszonyát tematizáló videói, fotói, installációi és szobrai a minimalista és konceptuális művészet, valamint az építészeti gondolkodás hatását is mutatják. Fogarasi a bécsi Iparművészeti Főiskolán folytatott építészeti, majd a bécsi Képzőművészeti Akadémián művészeti tanulmányokat. Nine Buildings, Stripped című egyéni tárlatát 2019-ben a Kunsthalle Wien (Bécs) mutatta be, egyéni kiállítása Skin City – A város bőre címmel a Budapest Galériában került megrendezésre 2022-ben. További egyéni kiállításait a Georg Kargl Fine Arts (Bécs, 2017), a Proyectos Monclova (Mexico City, 2016), a MAK Center (Los Angeles, 2014, Oscar Tuazonnal), a Galeria Vermelho (São Paulo, 2014), a Galerie für Zeitgenössische Kunst (Lipcse, 2014), a Haus Konstruktiv (Zürich, 2014), a Prefix ICA (Toronto, 2012), a Museo Reina Sofía (Madrid, 2011), a Ludwig Forum (Aachen, 2010) és a Lombard-Freid Projects (New York, 2007) rendezte meg, emellett számos nemzetközi csoportos kiállítás résztvevője: MUMOK (Bécs), Museo Tamayo (Mexico City), Ludwig Múzeum (Budapest), New Museum (New York), Kunstverein für die Rheinlande und Westfalen (Düsseldorf), Muzej suvremene umjetnosti (Zágráb), CAC (Vilnius), Frankfurter Kunstverein (Frankfurt) és Palais de Tokyo (Párizs).